Május 18. kedd. Hajnali 2 óra körül.

Május 17-én ünnepeltük a norvégok nagy nemzeti ünnepét. A hosszan tartó ünneplés után, levezetésként a kollégium konyhájában iszogattunk többen. 5 német és egy belga erasmusossal beszélgettem. Mivel a ’nemzeti ünnepek’ téma gyorsan kifulladt (a németeknél nincs ilyen) az egyik germán fiúval közéleti vizekre eveztünk. Hatalmas meglepetés volt számomra, hogy Ő kifejezetten ellenezte a zöldeket, akikről tapasztalataim alapján azt hittem, kivétel nélkül nyerték meg Németország minden fiatalját.

Striguláznom kellett volna, hányszor ismételte el, hogy az ő országa sajnálatos módon „f****d up” és amint elvégzi az egyetemet menekül vagy Ausztráliába, vagy a kiábrándult németek hazájába: Svájcba.

Elmondása szerint jelenleg nincsen „józan eszűnek” titulálható párt hazájában. Két legjobb barátja muszlim vallású (nem radikálisak, csak szimplán hisznek Allahban) azonban még náluk is többször előfordul antiszemita megjegyzés, megfordulás. Legnagyobb problémának mégis mást emelt ki: a média 80-90%-ban a zöldek és a globalisták kezén van, így a legtöbb hírhez hozzá sem tudnak jutni. Gondolata végén már csak költői kérdésként tettem fel, hogy „akkor nincs is Németországban sajtó és véleményszabadság?”

Május 30. vasárnap. Este 8 óra felé.

Norvégia második legnagyobb városában, Bergenben egy darab katolikus templomot találtam. Már félév elején csatlakoztam a templom ifjúsági csoportjához, akik a nemzetközi diákokkal kiegészülve jó esetben 25 aktív főt (6 állandót) tettek ki. Egy érdekesség számomra, hogy a csoportban a norvég lányok jelentős többsége kelet-európai (lengyel, horvát) származású, ők azok a „rendes katolikus lányok” akik gyerekkoruk óta a templomi közösség tagjai. Velük ellentétben a fiúk 95%-a teljesen norvégnak mondható, az elmúlt 1-3 évben tértek meg, és hagyták maguk mögött a korábbi teljes ateista életmódjukat, meggyőződésüket.

Jó idő folytán kiültünk a parkba beszélgetni, én épp a horvát-norvég lány mellé kerültem. A hosszas társalgás végére felhozta, mennyire nehéz számára, hogy itt tárt karokkal kell várnia a bevándorlókat, míg a nagyszülei példáján látta Horvátországban, hogy ezek az emberek közel sem olyan ártatlan, tiszta lelkű, elesett emberek, mint amennyire a messzi északon látják őket.

Miután egyetértettünk az álláspontunkon, már épp indult volna a csapat hazafelé, mikor még gyorsan félrehúzott, és csak annyit mondott „de ugye tudod, hogy erről, itt nem beszélhetsz?” – soha nem fogom elfelejteni azt a félelmet, amit akkor láttam a szemében.

Június 7. hétfő. Vacsora közben

Utolsó erasmusos utazásomra három nyugat-német fiúval mentem. A 6 napos kiruccanás alatt több érdekes téma is felmerült, most egy, a szállásunkon felmerült jelenetet szeretnék leírni. Helyszín: Kisebb, Arctic Circle feletti, és turizmusból élő félsziget, 4000 fős „fővárosa” melletti kemping.

Éppen jóízűen falatoztuk hamburgerünket a kempingben, mikor a telep tulajdonosa bejött a szobába. Meglepődött, hogy angolul beszélgetünk, hiszen úgy tudta, mindannyian németek vagyunk. Miután kiderült, hogy én magyar vagyok, rögvest felcsillant a szeme, és rákérdezett, hogyan is hívják a miniszterelnökünket. Válaszom jónak bizonyult, elismerően bólogatott a névre, majd megkérdezte, hogy én bírom-e, mire válaszoltam: nincs ellene kifogásom, sőt.

Erre még nagyobb mosoly terült el az arcán, és belekezdett, mennyire tiszteli és támogatja 1-1 elvét, döntését. Kifelé menet már csak egyszer fordult vissza, és másik honfitársához hasonlóan, csak egyszer figyelmeztetett: „de ezekről, itt nem szabad beszélni!”

A pandémia miatt olyan érzésem van, mintha két teljes évet éltem volna külföldön. Több közeli barátom is (viccelődve) kérdezte az előző napokban, mi a következő célállomás. Számomra teljesen egyértelmű, ha a Jóistennek nincsen más terve, egyetlen helyen, a szabadság és szabad gondolatok egyik utolsó végvárában szeretném leélni az életemet: Magyarországon.

Schneidt Mária

Az imént leírt történetek valóban megtörténtek velem, de elfogadom, ha másoknak más tapasztalatai születtek a Nyugat-Európai országokban.